A bikapókok, a The Velvet Underground és a cybertaxonómia

Bár már majd' kéthetes az információ, ám csak a magyar szakmai berkeken belül ismert, a magyar információs csatornákat csak a der Standard erősen lerövidített verziója érte el (kivétel az ALON), így külön beszámolnék róla itt is. Ha az ember megnézi Lou Reed facebook oldalát, vagy honlapját akkor a timelineon és a flashes oldalon túl feltűnhet a hír, hogy egy pókot neveztek el róla.

Az elnevezés hátterében az áll, hogy a bikapókok angol neve (velvet spider) és földalatti (underground) életmódja az Andy Warhol által menedzselt The Velvet Underground nevű együttes nevével képez lefordíthatatlan szójátékot, melynek Reed 1963-1970 között volt a fontembere.

Azzal már nem foglalkozott annyit a sajtóközlemény - hiszen twittere és FB oldala is eléggé inaktív - hogy Elvis Presley is "kapott egy fajt", a Paradonea presleyi nevezetűt, sőt ezt az érdekességet külön az erre kihegyezett cikk is elfelejtette megemlíteni. A faj egyetlen, sötét alapon fehér csíkozású hím alapján ismert mindössze, és az elnevezésnél ez a csíkos minta, mint a rabruha, a "Jailhouse rock" metafóra segítségével vezetett végül a Királyhoz.

A bloghoz az apropót, a következő mondat adja: "Loureedia was chosen by an international group of biologists and representatives of institutions from the U.S., Hungary, Denmark and Iran among other countries.", Magyarországot ugyanis nekem volt szerencsém képviselni ebben a csoportban, igaz, kaliforniai idegenlégiósként.

Azzal valószínűleg nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy a bikapókok Európa talán legszebb pókjai, elég a díszes hímre gondolni, így érthető, hogy már a XVIII. században felfedezték őket. A teaszürcsölgető britek a hímek vörös alapon fekete pöttyei miatt, a katicabogár-pók elnevezéssel ezt a dekoratív nyolclábút (most azon a tényről feledkezzünk meg, hogy a katicabogarat pedig hölgymadárnak - ladybirdnek hívják, hiszen a hölgymadárpók név teljesen másfelé vinne minket). Magyarul miért bikapók?

Kattints a képre a diavetítésért és a tovább nyílra több Koch rajzért.

A Wikipédia tanúsága szerint, azért, mert zavarás esetén a hím a feltűnő vöröses potrohát felmereszti, míg a nagy feji résszel bíró előtestét bikaszerűen leszegi.

Mint arra utaltam már többször, egy (vagy néhány) faj, pláne egy mérsékelt övi jégkoszaki túlélő alapján az egész családra nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni. Ez a bikapókok esetében, melyeket Herman Ottó fejespókoknak is hívott, szintén igaz. A száznál kicsivel több faj elenyésző részére jellemző a piros potroh, sőt jóval diszkrétebb (bár talán ettől inkább még dekoratívabb) sötét mintázat dominál a többi fajnál, melyet az angolok (akik széltében hosszában gyarmatosítván a trópusokat) a "velvet spider" azaz bársonypók kifejezéssel írtak le. S valóban, ha megnézzük az alábbi képeket, ez a Gandanameno nőstény matt fekete szintázata a beeső fény szögével együtt változik szürkésre. A Dél-Afrikai köztársaságban ahol nagyon sok fajuk fordul elő, még nem volt benszülött, zulu nyelven nevük (a bársonyra nincs is zulu szó) így új szót a sicabucwathile képeztek a zulu nyelvet ismero zoológusok a pók (isicabu) egy bársonyos szőrű marhafajta (cwathile) neve alapján. A "c" betűt a foghoz szorított csettintésnek kell kiejteni... Aki ezt a nyelvtörőt megoldotta, annak ajánlom a mariehøneedderkopper szót, mely a dán neve a bikapóknak.

A bikapókok esztétikus megjelenése, nyílt titok tehát mindeki számára aki pókokkal akár csak egyetemi alapképzésben találkozik. A Gerald Durell korfui emlékiratait jól ismerők előtt a nőstény utódgondozása (elpusztulása után a kispókok elsó tápláléka lesz) is jól ismert lehet. Azt azonban, hogy itt vannak a leginkább együttműködő pókfajok, már jóval kevesebben tudják. A társas (valódi társas) fajaik (Stegodyphus fajok) nagy számban fordulnak elő trópusi Afrika és Ázsia területein, ahol a feltűnő koloniáik szinte mákként pettyezik a tájat. Ezek a közösségek közeli rokonok százaiból épülnek fel, akik együtt vadásznak és nevelik fel az utódokat. Ezen szociális pókfajok biológiáját és ökológiáját már számos nemzetközi viszonylatban mérföldkőnek tekinthető publikáció tárta fel. Ezzel szemben a többi bikapókfajról alig tudunk valamit.

Ennek az lehet az oka, hogy életmódjuk rejtőzködő és életük nagy részét a szövedékeikben illetve földalatti tárnáikban töltik. Az ismertebb Eresus fajokat hívják bikapókoknak, míg a családot Herman Ottó még fejespóknak hívta. Egy brazil képviselőjük kivételével – Óvilági elterjedésűek vagyis Európa, Ázsia, és Afrika ad nekik otthont. Egy nemzetközi kutatócsoport alakult meg holland (Jeremy Miller), dán (Nikolaj Scharff), amerikai (Charles Griswold), cseh (Milan Rezac), magyar (Szűts Tamás) és iráni (Mohammad Marhabaie) kutatókból, mely a bikapókok átfogó kutatását tűzte ki célul. A nemzetközi csoport működéséhez szükséges feltételeket az EDIT (European Distributed Institute of Taxonomy) Integrated Research ösztöndíj biztosította. A csoport először egy hatalmas alaktani képgyűjteményt készített el dokumentálva a bikapókok fobb csoportjainak anatómiáját. Ebben színes portréképek és a pókok selyemkészítéséhez használt szövőcsévéirol készült szkenning elektronmikroszkópos felvételek egyaránt voltak, Giovanni Maki, a San Franciscó-i rajzmuvész pedig a hím párzószervrajzokat készítette el. A teljes galéria ITT érhető el. A kutatásban DNS szekvenciákat is használtak a bikapókok evolúciójának felderítéséhez, többek között megerősítve azt is, hogy az egyik különösen rejtélyes faj egy új nembe tartozik.

A család rokonsági körét sokáig - hasonlóság alapján - a Palpimanidae család illetve az ugrópókok családja, a Salticidae jelentette. Herman Ottó munkájában a kor szellemének megfeleloena Palpimaninae és Eresinae alcsaládokat a gyilkospókok családjában egyesítette, mely elnevezés leginkább a Palpimanidae család araneofágiája, vagyis pókdiétájára utal. A két alcsalád az ugrópókokkal kiegészülve alkotta az "Ugrók", Saltigrade alrendjét. Ha az alábbi képeket megnézzük akkor nyilvánvalóvá válik, nem is olyan földtöl elrugaszkodott elképzelés volt ez, sot a piros ugrópóknál egészen zavarbaejtő lesz a hasonlóság.

A projektben az én feladatom az illusztrációk, és az ehhez szükséges preparátumok elkészítése volt, és a vázlatos előtest ábrák is az én klaviatúrámból pattantak ki. A számos kutató munkáját a neten keresztül Jeremy Miller koordinálta, bár szerencsére egy koppenhágai találkozó alkalmával személyesen is összejött a csapat nagyja. 
 ------------------------------------ 
Letöltő szekció: Miller, J.A., C.E. Griswold, N. Scharff, M. Rezac, T. Szuts & M. Marhabaie. 2012. The velvet spiders: an atlas of the Eresidae (Arachnida, Araneae). ZooKeys 195: 1–144, doi: 10.3897/zookeys.195.2342. doi.org/10.3897/zookeys.195.2342. Download 
Supplementary data archived on Dryad: Miller J., C. Griswold, N. Scharff, M. Rezac, T. Szuts, M. Marhabaie. 2012. Data from: The velvet spiders: an atlas of the Eresidae (Arachnida, Araneae). Dryad Digital Repository. doi:10.5061/dryad.qj8t7r0q. Link 
Phylogenetic data matrix (Nexus format) based on aligned molecular sequence data. Download
KML (Keyhole Markup Language) file for viewing specimen occurrence records interactively in Google Earth. Download
Electronic supplementary documents. Figures S1-S3. Download